(avagy ovistea 18+ módra)
Történt egyszer, az utolsó előtti századforduló után - melyről Karinthy Frici is szépen megemlékezett - két orosz italozott a Montmartre egyik kies lokáljában. Hajnaltájt megszólalt az egyik: Te, Misa. Én beleszarok a zongorába. - Eh, hagyd Szergej; ezek úgysem értenék... (a tréfa bivanbi barátunk kedvenc története, blogja melegen ajánlott)
A következőkben pont ilyen jön. Ugyanis lassan több mint egy éve foglalja a helyet a hűtőben egy üveg limoncello. Ami alapvetően kiváló ital, főleg nyáron kis jéggel. Mindezt Amalfiban. Na, ennek földrajzi és italgondjai vannak, ugyanis a hűtő itt van, és a limoncello hiába Garrone, a citrom a Fekete-tenger partján nőtt. A termék meg ocsmány módon el van cukrozva, mint a szicíliai mandulabor. Nem véletlen tehát, hogy több mint egy év alatt nem fogyott el (köze nincs ahhoz amit Sorrentóból hoztam).
Ellenben annak idején egy angol faszi bergamotot rakott a teába, el is nevezték a blendet Earl Grey-nek (kicsit rákeresve, találtam a témában érdekes dolgot). Ebből kell fogni valami jófélét, mert ugye kommersz dolgokat snassz meggyalázni. Most épp a Dilmah cég keveréke az áldozat, kitűnő.
A teendő:
Elkészítés után egyszerűen löttyintsd bele a limoncellót. Cukor nem kell, ebben a vacakban úgyis van elég. Én fél literes bögrében készítem, két bögre után garantáltan jelentkeznek a kótyagosodás tünetei (Attilánk szeretett gines cucca elbújhat sunyiságban e mellett). És most megiszom a harmadikat is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése