A cím, a sorkizárás és a fotók nem a véletlen műve. Pontosabban, a fotók igen, mert véletlen megjavult a masinéria. A címmel pedig az idióta zongoristára és kedvenc darabjára történik az utalás, mert bizony...
A ma délutáni főzögetés közben a maradék Grana Padano szépen lereszelődött (technikai kitérő: a sajtot nem kell a reszelőre nyomni, akkor nagyon finom, szinte porszerű lesz). Elég komoly adag lett, be is ugrott Federico bácsi a reggeli videóból. Mi lenne ha?
Bebújtam a konyhaszekrénybe, és előhalásztam egy sose használt palacsintasütőt. Platni beizzít, serpenyő rája, forrósodj. Mikor kellően melegnek találtam, a mutatott módon belecsaptam az összes sajtot. Ez után jött az első meglepi: rotyog a sajt. Tehát túl meleg a serpenyő. Mindegy, a villanyrezsó nem a gyors hőfokszabályzásról híres. Két késből alkottam egy csipeszfélét, majd elkezdtem ráncigálni a gumiszerű bigyót. Végül nyertem, de csak egy félkör lett a dologból. Tehát a második tanulság: még több sajt kell. Az egészet ráterítettem egy közepes tálra:
Mivel a főzögetés krumplis-zöldséges-ricottás gezemicének indult, így kimentettem belőle pár kanálnyit, és kész is a szervír. Nem érdemes várni vele, melegen kell enni; istentelen gondolatai támadnak az embernek a friss sült sajt ízétől. Péel, hogy eddig hogyan bírt élni ezen élmény nélkül...
A második variációt valamelyik kajás blogon olvastam. Azt ajánlották, hogy a parmezán és hasonlók kemény héját kidobni vétek (eszembe se jutott sose), de nyersen sem túl jó. Süssük meg:
A képen látható füst az első variáció utózengése; konkrétan a sajtból korábban nagy mennyiségben kisült zsírtartalom. De ezt a kereszthuzat megoldotta. A kész termék pedig arra a gondolatra juttatott, hogy aki ezt nem próbálta az még nem élt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése